Izlandi Atomvillanás

Izlandon meglepően sok egyetem van, a pontos számot nem tudom, de ha jól emlékszem tíznél több. Sajnos elég kevés pontos számmal tudok szolgálni, de az arányok kb. jók lesznek, legalább annyira, hogy a lényeg érthető legyen. Aztán ha vki vmit jobban tud, akkor kijavít, ha meg nem, hát ez van. A két legnagyobb felsőoktatási intézmény Reykjavíkban található, az Izlandi Egyetem és a Reykjavíki Egyetem. Utóbbi, ahova mi is járunk egy magánegyetem, úgy 1000 diákkal, előbbi pedig állami tulajdonban van és kb. 20000 hallgatót számlál. Van még egy pártízes létszámú egyetem Ísafjörðurben, egy valamivel nagyobb Akureyriben, egy meglepően nagy, párszázas Bifröstben (az egész város az egyetem és a kollégium, tényleg), pár apróbb Reykjavíkban és valószínűleg még egy-kettő kelet dél-kelet felé is. Szóval a mienk a második legnagyobb az országban, de így is sokkal kisebb a legnagyobbnál. Ezt fontos elmondani, mert én a többi egyetemről nem nagyon tudok beszélni, csak ezt ismerem, elképzelhető (bár nem valószínű), hogy a többi teljesen más és akkor félrevezetnék mindenkit (nem mintha ezzel bármi problémám lenne, de azért ne már, ha nem muszáj :)).

 

 

Az otthoni és az itteni oktatás között alapvető szemléletbeli különbségek vannak. Itt sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a gyakorlati tapasztalatszerzésre, önálló munkavégzésre. Három elég komoly tárgyat vettünk fel és mind a háromból egyenként négy projektfeladatot kellett teljesíteni, amik (természetesen tárgyon belül) többé-kevésbé egymásra épültek, de a legtöbb legalább olyan nehéz volt, mint mondjuk egy átlagos alga kötprog, amiből csak egy van az egész szemeszterre. A könnyítés az, hogy lehet csapatban is dolgozni, ami szerintem nagyon hasznos, hiszen a munka világában meglehetősen ritkák az egyszemélyes projektek. Tehát az önálló munkavégzés mellett a csapatmunkához is szoktatják a diákokat, otthon nagyon kevés az ilyen tárgy.

 

 

A három tárgyból kettőnél prezentációkat is kellett tartanunk, az egyiken minden nap. Az elején persze bénáztunk, meg a végén is, de egyre kevesebbet. És ez megint csak nagyon hasznos dolog, mert ha egy projekt résztvevője vagy, kénytelen vagy megértetni magad a társaiddal. Konkrétan prezentációt tartani persze (a persze finnül popsit jelent :)) vetítéssel meg minden akkor kell leginkább, ha menedzser vagy, vagy kutatsz, de magyarázni mindenhol kell. Ilyen óra is kevés van otthon sajnos.

 

Hasonlóan jó hatással van az előadói készségre az a tény, hogy az órák sokkal interaktívabbak, mint otthon, a diákok megvitathatják egymással a nézeteiket, vitatkozhatnak, sőt, kell is nekik, egyes tanároknál ez 10%-ot jelent az év végi jegyből. Ehhez nyilván közvetlenebb tanárok is kellenek, és tényleg. A professzor kéri, hogy írjunk neki, ha bármilyen problémánk van a feladat megoldásával, de bármilyen jellegű ímélre válaszol legrosszabb esetben (ha pont akkor fekszik le, mikor írunk) 8 órán belül. Szegeden előfordul, hogy a gyakorlatvezetődtől is csak a következő szemeszterben kapsz választ, az előadóknak meg néha még írni se mer az ember. A tanár és a diák között itt nincs akkora szakadék, persze nehéz is lenne létrehozni egy olyan nyelven kommunikálva, ami nem ismeri a magázást.

Azért ne legyünk igazságtalanok, ez egy magánegyetem, a tanárok kevés diákkal dolgoznak és a munkájukhoz méltón meg vannak fizetve. Nyilvánvaló, hogy egy magyar előadó, akit többszáz hallgató bombáz levelekkel és közben ki tudja hány másodállásban dolgozik, hogy kijöjjön vhogy, ezt nem tudja ilyen egyszerűen megoldani. És ennek ellnére sokan mégis megoldják a diákokért, ha az oktatás struktúrája nem tökéletes, az nem csak az ő hibájuk.

 

 Több napos tesztek

 

Ez a közvetlenség, érdeklődés egyébként nem csak a tanárokra jellemző, a legtöbb izlandi ilyen. Szívesen elegyednek szóba bármilyen idegennel, mindenre kíváncsiak és ők is mindent szívesen megosztanak akárkivel. Nem tudom ez mennyire tanult viselkedésforma, mert többször előfordult már velem, hogy az iskola mellett elsétálván leszólítottak az egyébként önfeledten játszó gyerekek. Néha már jó messziről ráköszönnek az ismeretlen emberre egy hangos "Góðan daginn"-al. Egyszer egy hatéves forma kislány szaladt oda a kerítéshez és megkérdezte, hogy "Hvað heitir þú?". Elsőre fel sem merült bennem, hogy hozzám beszél, és nem is értettem, mit kérdez, de a csápolásából nyilvánvalóvá vált, hogy velem van beszéde. Lányos zavaromban angolul szólaltam meg, mondtam, hogy nem igazán beszélek izlandiul. Vette a lapot, "What's your name?", hangzott a kérdés. Ekkor leesett (az állammal együtt), hogy izlandiul is ezt kérdezte, megmondtam hát neki, hogy hívnak, visszakérdeztem, ő is megmondta. Nem emlékszem már, valószínűleg Helgának hívták, minden lányt úgy hívnak errefelé. Itt búcsúzóra fogtam, mert az órám közben már javában tartott az egyetemen, de ő még gyorsan megkérdezte, honnan jöttem. A Hungary-t nem értette, de az Ungverjalandira már bólogatott. Ha rajta múlik valószínűleg még mindig ott beszélgetnénk - addigra egyébként már az összes gyerek odasereglett megcsodálni a külföldit -, de sajnos búcsút kellett intsek. Valószínűleg a génjeikben van ez a közvetlenség.

 

Amikor írtam, hogy odaszaladt a kerítéshez, abból arra lehetne következtetni, hogy itt is ketrecben tartják a kisiskolásokat. Hát nem. Van ugyan egy jelképes kerítés, de az inkább csak a járókelőknek, hogy ne vágják le az utat arrafelé, egyáltalán nincsenek kapuk, az iskolaudvar több irányból is nyitott. Az alsós kisgyerekeknek gondolom meg van mondva, hogy ne nagyon kószáljanak el és nem is teszik, de ha mégis, akkor sincs semmi, előbb-utóbb visszamennek. Leggyakrabban felnőtt sincs velük, elvannak nélkülük is, fára másznak, labdáznak, eszükben sincs rossz fát tenni a tűzre, mert nincs megtiltva. :)

 

Vissza az egyetemre. A gyakorlatcentrikusságnak megfelelően a munka nagy része a szorgalmi időszakban oszlik el. Egy nagyon érdekes rendszert vezettek be idén az egyetemen, két héttel korábban kezdődik a tanítás és ezen a két héten csak egyetlen választott tárgya van mindenkinek. Minden hétköznap reggeltől délutánig óra, prezentációk, utána projektezés estig, esetleg este is. Meglehetősen fárasztó és nekünk nagyon rosszul jött, mert az első két napról lemaradtunk a nyelvtanfolyam miatt, az első óráinkra gyakorlatilag a buszterminálból mentünk, mindig egy lépéssel a többiek mögött voltunk, ráadásul mienk volt az egyetlen két fős csapat, de a vizsga után, szeptember legelején már 7 kredittel a zsebünkben vághattunk neki a szemeszternek. Szóval így alapvetően én ezt egy hasznos újításnak tartom, de egy olyan országban, ahol a legjobb turistautak szeptember végére életveszélyessé válnak én ezt a két hetet inkább november végére tenném. Kicsit frusztráló úgy ülni az órákon, hogy este csupán egy-két órára megy le a nap és közben a naptárt nézegeted, hogy akkor most el tudunk még ide meg oda menni ezután, vagy nem, vagy próbáljuk meg mégis, vagy ne. Persze a reykjavíki emberek többségének úgyis csak az a lényeg, hogy el tudjon húzni a Kanári-Szigetekre télen egy-két hónapra, pár hegyre meg rálátnak a városból, az nekik elég. Kicsit idegesítő, hogy ilyen gyönyörű országban élnek és csak a várost meg a repteret látják belőle, de ez az ő bajuk. Irigykednem nem kell, mert ott van a Retyezát, a Bihar, Szegednél napfényesebb hely meg egyszerűen nem létezik. Az egyetlen, ami nagyon fog hiányozni az a végtelenség-érzés, hogy minden hegy mögött van még egy, napokig lehet kószálni anélkül, hogy emberkéz nyomaira bukkannánk. Olyan tiszta. Ilyennek képzelem az Örök Vadászmezőket, ide egyszer még visszatérek. Vagy így, vagy úgy. :')

Kicsit elérzékenyültem, de már elmúlt. :) A vizsgaidőszak a fentebb leírtaknak megfelelően csupán egy hetes, mert csak egy-két vizsga van és azok se túl nehezek. Van még egy-két hét az utóvizsgákra januárban, ennyi.

 

Az egyik egyetemi csocsóparti után felfedeztünk egy a diákoknak kialakított pihenőszobát bőrkanapékkal, plazmatévével, dolby rendszerrel, playstation-nel, mindennel, ami kellhet. Ilyen is van, de nemigen használják. A sportra itt még annyi hangsúlyt sem fektetnek egyetemi szinten, mint otthon. Eddig nem derült ki, hogy van-e az egyetemnek egyáltalán bármilyen sportlétesítménye a pingpongasztalon kívül. Kötelező tesiórák nincsenek, sőt egyáltalán nincsenek. Aki akar, persze el tud menni sportolni valamit, valószínűleg itt jobban ügyelnek a diákok önmaguktól is a testükre, mert ránézésre jobb fizikummal rendelkeznek. Sokan nyűgnek veszik az otthoni tesiórákat és pont miattuk van rá szükség, mert ők azok, akik másképp nem mozdulnak meg. Ráadásul a szegedi rendszer így, hogy a hagyományosak mellett olyan sportokra is lehetőséget biztosít, amikről sok ember nem is tudja, hogy létezik valószínűleg sok embert térít sportosabb útra, feljavítva és meghosszabbítva ezáltal az életüket. Az itteni egyetemistákat tehát nem kell sportra kényszeríteni, középiskolásokat viszont itt is gyakran látunk iskolaköröket futni, igaz csak lányokat. A fiúk vagy nagyon gyorsak, vagy nekik külön kiképzés jár, nem tudom, de futni még nem láttuk őket.

 

Ennyi jutott most így hirtelen az eszembe, a többit majd leírom később. Az elkövetkező bejegyzések nagy része a vadregényes észak-keletre repít majd benneteket. :)